Donytella "gondolatok"

Párommal tegnap beszéltem, és arra jutottunk,hogy nem lesz igy jó ahogyan mi élünk. Közös megegyezéssel elválnak utjaink, sok borús év után, és végre magamnak és a gyerekemnek/imnek élhetek. Még nem szeretném elásni magam, és bízom a bban, hogy van még miért élnem. Én eldöntöttem, de ő este átgondolta a dolgokat, s bár nem tud ellene mit tenni, láttam rajta, hogy az elvesztésem fáj neki. Kérte, hogy menjek már oda hozzá, és fogta a kezem, miközben láttam majdnem elsírta magát. Nem tehetek róla, nem bírom így tovább. Évek óta csak elmegyünk egymás mellett, szám szerint egyikönk sem kapott szinte az eltelt idő alatt tőle semmit sem. Úgy szeretetben, mint emberségben. Eleget nyeltem és segítettem, de elég volt. Nem ez a feladatom, hogy egy nem ffi mellett kelljen végig kínlódnom az életem, amikor én még élek, ha már ő részben nem! Szomorú és sajnálom, hogy így alakult, én sem igy terveztem, de ennyi volt...