Donytella "gondolatok"

Amikor még kicsi voltam és boldog, nagyszüleim papa és mama mindig velem volt. Emlékszem még a hosszú téli hideg estékre, amikor bent a konyhában gyűlt össze a család apraja-nagyja, és én a papám ölében kuksoltam. Mama a tűzhelynél szorgoskodott folyton, s ha készen volt, hát ő is lepihent. A sparheltben lobogott a tűz, melynek lángjai táncot jártak, és a fények cikázva játszottak a falakon és a plafonon. Jó volt nézni az árnyakat és néha érdekes alakokat lehetetett kivenni belőlük. Míg a kályha nyitott ajtaján keresztűl a lángnyelvek vitustánca vonta el a figyelmet, a tetején melegedő nagy fazék fura hangokat hallatott. Jó meleget árasztva a kellemes légkörben, jó volt elidőzni velük, és közöttük. Melegedtünk, és közben egyben volt a család minden tagja. Beszélegetések nagy csatája folyt, én a sok kérdéseimmel, 4 évesen. Papa türelmes volt, sosem küldött el ha faggattam a régi dolgokról amiről semmit nem tudhattam, de érdekelt. Rengeteget mesélt a katona idejéről, és sok volt benne a szomorú dolog, de több az érdekes. Ők voltak a biztonságom, és az életem. Meleg szívük mindig szeretetet árasztott, s ha nem a tűz melengetett volna minket, akkor sem fáztunk volna sohasem. Mama gyúrta a rengeteg házi tésztát és szárította ahol lehetett, abból én mindig kaptam nyerset, és a platnin megsüthettem. Fini volt, pedig csak egy mama üres tésztája volt. De nekem ennél többet jelentett. Papa meg csak mesélt és mesélt.. Sosem fogyott ki belőle, ha kicsit elfáradt, jött az újabb kérdésem. Néha átmentünk a csillagok végtelen világába, és csak csodálattal hallgattam az érdekes tudományos oldalát, amit ma is szeretek. A világ keletkezése és a csillagok miértje, hogyanja, a világ számomra ismeretlen oldala mind elgondolkoztatott, hiszen én csak egy kisgyerek voltam, aki nem értett még semmit a körülötte lévő hatalmasságokból. De válaszokat kaptam, s ha még mindig érdekelt valami hát újra és újra kérdeztem. Ő meg fáradhatatlanúl válaszokat adott, és egyre kiváncsibbá tett vele, ami mindig egy kérdéssel többet jelentett. Nagyon szép volt, sosem fogom elfelejteni azokat a hosszú békés estéket! Ha elégnek találtuk a sok eszmefuttatást, leültünk az asztal mellé. Ahol mindig valami finomság került elő, mama sütije a világon a legfinomabb volt! Tehát az asztal köré gyült a család és társasjátékoztunk, vagy éppenséggel kártyáztunk, (én még segítséggel) vagy éppenséggel a sakk fortélyaira oktatott. Ma már alig emlékszem ezekre, mert nem játszottam azóta sem senkivel. Ha én már nagyon fáradt lettem elvittek a kellemesen langyos szobába, ahol az ágy elő volt melegítve, és lefektettek, de az ajtót résnyire nyitvahagyták. Így a beszűrődő fények és illatok, nyugodtá tettek és a halk játszmák duruzsoló hangok társaságában szépen elszendered- tem. Ők még hajnalokig kártyáztak, néha nevettek, néha mérgelődtek. De én ezt már nem hallottam, mégis emlékszem... Anyám kint gépelte a szövegeit a konyha egy távolabbi részében, ahol sem őt nem zavarták, se ő másokat. De beleolvadt a beszélgetésbe néha ő is! Azok a mama és papa illatok! Jaj édes jó életek! Hova tüntetek? Felnőttem azóta, ők megöregedtek. Én erős lettem, ők legyengűltek. Hol az igazság ezen a világon, amikor a sok gyönyörű elmék csak emlékké olvadnak össze, és hol vannak ők akik értünk éltek?! Én az unoka voltam, és lettek tőlem dédikéik, akiket ugyanúgy szerettek, csak éppen már nem volt bennük az a régi tűz, elfáradtak már... Nekem mindig olyanok maradtak mint ahogy kisgyermekként emlékszem rájuk. Később már keveset beszéltek, de látszólag szerették mindig egymást. A csend egyre több volt, szinte fájt, beszélni már csak akkor beszéltek ha kellett. Szavak nélkül is értették és tudták mit szeretne a másik. Ők addigra már egyek voltak, csak én nem vettem észre ezeket a változásokat. Lefoglalt a saját életem, a gyerekeim, de azért mindig is ők voltak az életem! Jöttek a hűvős idők, a konyha egyre üresebb és kihaltabb lett. Nem voltak télen meleg lánglovagok a kályhában, nem ontottak már lobogó tűzet! Csend lett... Mígnem egyszer csak beköszöntött a jeges hideg. Nemhogy láng nem volt, már egy csepp meleg sem. Csak a nagy üres csend! Először mama lett nagyon beteg, én édesem; nagyon hamar elhagyott minket. A konyha végleg üres lett, nem ült a duruzsoló kályha mellé már senki sem! Nem ült a konyhaasztal köré a játékos hangulat... Elmúlt minden... Aztán papa lett nagyon beteg, annyira, hogy mindent elvitt magával rövid idő alatt.. Elvitte a gyerekkorom, elvitte a meleget. A tüzhely környéke és minden hideg lett, hiába volt nyár sütött a nap. A meleg valahol kint maradt! Fent ahol ragyogott a nappal, s éjjel fénylett a telihold... Onnan néztek és néznek ma is ránk; Majd találkozunk megint egyszer... valahol, ahol a láng melege már csak a szívünkben dalol!

(jogv.)Donytella