Donytella "gondolatok"

Nem tudom, miért választottam életem legnehezebb szakát, de belementem az ismeretlenbe. Gyerekaimet próbáltam a lehetőségek szerint jól ellátni, szeretni és nevelni. Bár a kicsi sokkal több időt igényelt még ebben a szakaszában. De ez természetes. A kapcsolatunk, nem hiányolt sztem semmit sem. Viszont jött egy nagy dillema, és a kétségbeesés. Anyám közölte, sokan vagyunk, és jó lenne, ha a gyerekeket (nagyobbak) hetes iskolába adnám. Nem tudtam mit tehetnék, hogy ezt ne kelljen megtennem. Ő volt az erősebb, és mivel nem tudtam/unk hova menni, igy nagy fájdalommal belementem. Több helyet is megnéztünk mire találtam egy nagyon szép otthonos helyet. Diri megbeszélés, és beiratkozások. Fizetni persze kellett. Felkerekedtem a négy gyerekkel, és bepakolva időpontra mentünk. Még mindig azon törtem a fejem, hogyan nem lehetne ezt végbe vinni. Semmit nem tudtam tenni. Mentem, és tettem a dolgomat". Képtelen voltam otthagyni őket,(lányokat) a szívemből kiszakítottak egy jó nagy darabot. Sírtunk, és nem akartuk elengedni egymást. Nagyon sajnáltam amit teszek, és azt, hogy nem én lehetek minden pillanatban mellettük. Nem segíthetek ha kell, és nem panaszkodhatnak nekem ha épp erre volt szükségük. Nagy teher volt ez a lelkemnek, de vagy az utca, vagy ez a megoldás létezett. Délután nagy nehezen, zokogva köszöntünk el egymástól. Mindenki kedves volt, és nyugtatott, hogy ne aggódjak minden rendben lesz. A bizalom ilyen esetben igazán nagyon fontos! Mentem a világba, és nem tudtam épp ésszel gondolkodni sem. Üres voltam, és elveszett. Fájt a lelkem, és az anyai szívem összetört. Sosem voltak távol a gyerekeim tőlem. Hazaértem, és automatikusan tettem a dolgaimat, de nem szóltam egy szót sem. Mindenkire, többek között magamra is nagyon haragudtam. Másnap anyám, mivel csak jöttem-mentem és nem szóltam senkihez, megkérdezte. Na megszólalsz már végre? Elmondod, hogy mi van? A düh ami bennem forrt, őlni tudott volna! Nem elég, hogy velem sosem foglalkozott, anya létére, most amikor nagy szükségem lett volna a segítségére, jól megtiport megint. Nagyon fájt, hogy nem képes igazi anya lenni, még most sem, és egy szívtelen ember, aki senkit nem tud szeretni igazán, csak aki ad neki és anyagi javakkal tör utat a lelkéhez! Elbőgtem magam, és majd meg fulladtam. De kinyögtem, lehet, bár nem tudtam mit mondani. Nem dolgoztam fel az előtte való nap történteit. Én anya voltam és mindig az is akartam maradni! Megbuktam! Ki voltam idegileg, és folyton telefonáltam, hogy mi van velük. Ők viszont hamarabb túltették magukat ezen. Már barátokat kezdtek gyűjteni, és beilleszkedni. Nagy teher lehetett számukra is, főleg a legkissebbnek. Nagyon anyás volt. Látogattam, és telóztunk folyamatosan. Ők harcoltak a helyükért, és az új körülményekért. Alig vártuk a pénteket, hogy együtt lehessünk. Mentem értük, és megintcsak a nagy sírások következtek. A lelkem egyre jobban tört össze. Nem voltam már boldog, és nem tudtam, hogyan tudnék ezen változtatni! Szerencs a szerencsétlenségben, hogy a gyerekek, ha sírtak is amikor elváltunk megint egymástól, velem együtt. (Bár nagyon türtőztettem magam, hogy ne fájjon nekik, ha még engem is bőgve látnak. Egyre inkább szoktak bele az új környezetbe, és már könnyebben vették az akadályokat. Minden egyes elválás, egy végtelen volt számomra! Az egész világ az ellenségem lett! Csendes, visszahúzódó lettem, és menekültem az otthon léttől. Anyám látni sem akartam. Neki ez volt a lelki béke és a természetes, hogy ha megszül egy gyereket, akkor azzal majdcsak lesz valami. Nem volt jó anya, érzései nem külömben. Amíg pénzem volt és álltam mindent addig jó voltam. A lakásom ára úszott el, elég rövid idő alatt. Ment mindenre, pedig nem éltem nagy életet. De a sok kaja, mindenkinek, és még mi is költöttünk a gyerekekre amit kellett. Jó idő után lassan fogytkozni kezdett a pénz, és itt már anyám kezdett megint más lenni velünk. Nem tudtam abban az időben tovább költeni hétvégenként 8.000.-ft-ot a piacon. Persze nem csak magunkra! Ez 93-ban volt. Kezdett piszkálódni, semmi nem volt jó. Ha pénz kellett neki mindig jó voltam, és utána ez természetes, el is felejtette, hogy nem napi szinten kellene kunyizni. Ha kért, mindig a dupláját adtam neki. Vissza nem kaptam, de később, mikor szóba jött ez a része, szinte semmire nem is emlékezett. Mondása szerint mindig ő tartott el minket! Elgondolkodtató, hogy lehet ilyesmit elfelejteni? Vagy talán valami más van a háttérben? Nem értettem, de nem is tudtam mit tenni! Fájt, hogy ő ilyen. Mindenki akár idegenek is csak addig voltak jók számára, míg anyagilag nyomatták őt! Azután ellenséggé váltak, ha nem tudtak adni! Nekem is az lett! Az anyám az ellenségem! A gyerekek nőttek, és a suliknak vége lett. Közben a Keresztapjuk és a Bérmaszülő is az intézmény Igazgatója lett. Ennek nagyon örültem, mert kedves ember lévén nem is bántam. Szerette/ék a gyerekeimet! Ez már kicsit megnyugtatott és én is csillapodtam, ennyi idő után. De a mai napig nem tudom megbocsájtani ezt a lépést! Amiket közben nem írtam le, azokat mellékesen tettem félre! Több kemény kudarc ért az életben, de nem akarom evvel is hosszabbra nyújtani az írásom! Teljesen magam maradtam, és csak a csend volt a magányomban! Aztán elég lett! Egésznapos munkám volt, reggel mentem este haza, de szinte csak aludni! Aztán jöttek a nagy csaták, és harcok, amit már nem lehetett elviselni! Már a halálon gondolkodtam, de a gyerekeimet senki kezébe nem engedtem volna át!! Túléltem mindent, hisz túlélő vagyok! Nem kerestem rosszúl és a férjem sem. Kaptunk egy lehetőséget, és elmenekültünk albérletbe! Nagy megkönnyebbülés volt végre szabadon élni a gyerekeimmel! Próbáltam pótólni azt, amit már nem lehetett, de igyekeztem! 7 évet laktunk albérletben és tisztességgel perkáltam a havi bért és egyéb fizetendő dolgokat! A lányok már nagyok voltak, és persze a fiam sem volt már baba. Mindenkinek a legjobbat szerettem volna, hogy az életbe már tanúlt emberként élhessék életüket. Lassan kirepült egy lány, és azóta is egy pár lettek. Van két leány unokám onnan, és a kisebbiknél én voltam jelen a születésénél is! Boldog voltam, amikor tudtam úgy segítettem ahogy ment.Akadtak nehéz pillanatok, döntések, fájóak és szépek! De egy család voltunk, vagyunk! Mindet nagyon szeretem, és ha nem is könnyű az élet, hát miért ne tartogatna rosszabbat is annál mint ami létezett! (sajnos rosszabb is történt ezután, amire senki nem készülhetett fel!) Közben én az egyik imádott munkahelyemn, ahol éjt nappallá téve igáztam, és sok is volt... Belebetegedtem. Kikészültem, és infarktus gyanúval azonnal, kórházba kerültem! A párom közben, csak tett rá a dolgokra rendesen! Játékszenvedélye már határokat nem ismerve, anyagilag fuccsra tett. Mindennap rettegtem, ma mi várható és hogyan oldom meg! Ezt követte egy nagyon hosszú ápolási időszakom. 3 nap kiesés miatt odalett 6 év munkám, amibe az életem fektettem. Őnzetlenül, csak mert szerettem. Kirúgtak, mert az infarktusgyanú 3 nap kiesést jelentett. Én semmi voltam. Összetörtem, és másnapra teljesen nem magam voltam! Örjöngtem és megijedtem még magamtól is! Könyörögtem, segítsenek, és csináljanak valamit, mert megőrülök úgy érzem! Psychiátria, jó hely... 5 kemény hónap bent. Egy hetet, csak külön szobában altattak, és figyeltek. Nem szóltam senkihez, és nem akartam senkit sem látni! Még a családomat sem! A párom, viszont jött persze, de nem én miattam, hanem a napi szinten hiánya pótlása miatt, amit a játékteremben elveszített! Ez csak súlyosbította a helyzetem. Elvetettem a kezelés tényét, élni sem akartam! Aztán jobb belátásra bírtak, a nővérek és dokik bent! Közben 2 év távlatában, amíg nem beszéltem anyámmal, és került enegem, a lányommal bejött látogatni. Nem tudtam, mi tévő legyek, nem akartam látni sem! De maradtam, és bíztam, abban ami lehetetlen. Anyám talán egyszer végre valóban az anyám lesz! Háááát"!???? (folyt.köv.)

(jogvédett) Donytella