Donytella "gondolatok"

Édesanyám! Ki ilyen több nincs a földön senkinek,
Fogadd, igaz szeretettel ezt a kicsi versemet.
Bár ki ezt a verset írta, nem nagy művész, nem költő;
Csak egyetlen lányod vagyok, tiszta szívből szerető!

Kérve- kérlek Édesanyám, ne nevess ki engemet!
Amiért ily buzgón, Hozzád írom első versemet.
Jaj! Hisz majd elfelejtettem, miért is jutott eszembe,
Éjszakának idején az ágyamban merengve.

Verssorokat irni Hozzád, álmatlanul párnámon,
Úgy látszik, hogy kialudtam, volt beteg fáradtságom!

Tudod Édesanyucikám, úgy történ ez a dolog,
Hogy nem tudtam elaludni, s gondolatom csak forog.
Többek között ráeszmélek, Neved napja közeleg;
Hogyan, s miként sikerül majd megülni ez ünnepet?

Tudod, pénzem soha sincsen. Te tudod ezt legjobban,
De mit sírok, panaszkodok, mint balsors a himnuszban!
Nem kívántál Te éntőlem egyebet a jó szónál,
Nem vártál mást, csak azt: Lányom, énrám halgassál!

Ezután is mindörökké, lesni fogom szavadat...
S tudom, akkor nem lesz senki Nálad soha BOLDOGABB!
S még kicsi unokádnak nevében is kívánom,
Hogy TE légy a legboldogabb Magdolna e világon!