Épp harminc múltam, amikor megismertem a páromat. Ő akkor volt húsz. Jó csávó volt, má nem az. Nagyon nem. Nagyon oda voltam amikor megismertem, mert olyan magas szép izmos srác volt. Főleg amikor első alkalommal meglepett otthon, és még ráadásúl maradt is! Nem is tudom, részletezzem-e a dolgokat, mert nekem szép emlék és kicsit bohókás is. Sokat csaviztunk, akkor még volt autóm és mentünk ahova vitt az utunk. Néha itt-ott megálltunk és kipróbáltuk milyen az autó rugózása, meg a mi teherbírásunk. ;D Nem panaszkodom, nem volt hiány egyikből sem. De a poénos plussz helyekből sem! De nagyon szép és jó volt... Dúlt a love, mi meg adtunk is rendesen neki. Hülyeség és vidám napok emlékei nagyon szépek tudnak lenni. Volt egy ez@szitu.hu . Három szinten elfért minden. Mármint lent volt a nappali és a konyha étkezővel és egy zuhanyzó. Azt is kipróbáltuk, nem is akárhogyan. (de ez már meredek) Párban hárman? Jó heccnek indúlt. Aztán mentünk tovább sok hónapon át, hol télen a gyógyfürdőben éjjel, és utána dizsi. Hol a mostani anyós kéglijén, még több izgalommal. Második szinten csak a gyerekszobák voltak egy nagy füdőszobával. Tabu, de nem hagytuk ki! Jó nagy volt a kád és elfértünk benne. Aztán meg ott volt még a legfelső emelet a hálószobával. Na az mesélni tudna rendesen! Gyakorlatlan első próbálkozások, de jó tanulószint helye. Jeles lett az eredmény, jó volt az oktatás is! Bevált és nagyon élveztük az eredményt. Annyira, hogy a párom már többet volt nálunk mint otthon. Persze jó, hogy volt a harmadik szint. Ott rejtve maradt a titok. Igaz kaját meg mindent fel kellett hordanom, és csak adandó alkalmakkor jött le közénk a nappaliba. Ott meg mintha mi sem történt volna, csak a "dolgunkat" végeztünk. Semmi lenti erotika. Éjjel viszont aztán jött minden amit nappal kihagytunk. Emlékszem az első napok bujaságaira és csak nevetnem kell, mint amikor ott is tettük. Nem tudtuk abbahagyni a röhögést vagy jó másfél órán keresztül. Történt ugyanis, hogy éjszakai pihi közben felébredt az én lovagom és csak arra lettem figyelmes, hogy egy kis simi után dobbant egy nagyot és eltévesztette az ágy énfelöli részem. Kicsit túl lendítette magát rajtam, ami az ágy melletti vastag padlószőnyegen ért véget négy kéz-lábra. Nagy dübbenés és pillanatnyi döbbenet után, az én édesem feltápáaszkodva csak lesett és visszamászott az ágyra mellém. Jó nagyot koppant ott lent, de mi szétröhögtük magunkat az egészen. Aztán bepótoltuk amit eltévesztett. Aztán jó kilenc hónap múlva, egy reggel eldöntődött, hogy megyünk haza onnan, mindent hátrahagyva! Kedvesem csak egy levelet hagyott hátra a mamájának, hogy Pestre jött velem és ne aggódjon, majd irunk és hívjuk telón. Kb. 3 nagy szatyornyi ruhával megérkeztünk haza, és éltük a kis életünket. Két évre rá megszületett a fiunk, aki nagyon gyönyörű baba lett. Úgy ugrot a nyakamba az én újdonsült kispapám, hogy még engem is meglepett. Nem tudtam hova tenni az örömét. Jó baba volt a mi kicsink és imádtuk őt. Később valam i kezdett elromlani, de nem gondoltuk mi a gond. Lassan rá kellett ébrednem, hogy a pesti kavalkád nem mindenkinek tesz jót. Nekem nem volt fura semmi mert ott éltem, de aki alig járt fent, annak a sok új dolog és kínálat összessége bolondító volt. A lehetőségek a sokaság és a romlás helye is egyben. Ez jól tönkretett mindent. Én a kicsivel otthon, a párom dolgozott és mellette jókat játszott a játéktermekben. Kinek a kárára? Ezt talán nem is részletezem. Hosszú időn át ez ment, és már én magam is néha beleestem. Igaz, csak a szerencsés kezemnek köszönhettem a közbeavatkozásokat, mert mindig csak vissza kartam hozni azt ami veszett volt. Legtöbbször be is jött, de nem mindíg. Így én hamar rá is jöttem, hogy ezt nem nekem találták ki és befejeztem. Ő viszont nem tudta kihagyni továbbra sem. Nem éltünk rosszúl, de ez egy idő után betett rendesen. Ezután úgy döntöttem elhagyom és élem a mi kis életünket. Jó három hónap alatt minden kezdett jóra fordúlni az életemben. Egyedűl a gyerekekkel. Már épp kezdtem felejteni a múltam szépségeit és romjait. Alakúlni látszott körülöttem mineden, és megint jóra és jobbra. De-- Megjelent a volt álmaim lovagja, hogy hiányzunk neki és én bedőltem. Annyira, hogy heves küzdelmeket vívtunk megint az ágyban is. Fájó szívvel búcsúúztam el amikor megint hazafelé indúlt egy reggel én meg a munkámba. Legszívesebben rohantam volna a karjaiba, hogy maradj velünk, szeretlek! Nem tettem, mert nem tudom mi az ami visszatarott ettől, de a szívem nagyon sajgott. Rá egy hónapra magától megint megérkezett, de már maradni szándékozott, mert hiányzot neki a mi kis életünk. Nem is volt az olyan rossz, csak rá kellett ébrednie! Nekem akkor megint szépen kezdtek alakúlni a dolgaim és sikerek jöttek megint az életembe. Addig ameddig nem kezdődőtt el minden ott, ahol annó abbamaradt. Visszazuhantam a semmibe, és ezt nem kellett volna engednem a bolond szívem miatt sem! Aztán jött a betegsége is, ami akkor még csak egy kis nyavajának tünt. Sajnos ennél jóval több is lett. Több éves kezelés után komolyabbra fordúltak a dolgok, és ott voltak a gyerekek. Aztán már csak rám maradtak a gyerkőcök, mert ő már csak ott volt, de nem igazán velünk. Amim/nk volt mindenem/ünk elveszett. Pedig abban a nagy 3 szintes házban, javarészt minden az enyém volt. Ma már nincs meg semmi belőle. Se pénz, se tartalom. A nagyobb gyerekek felnőttek kirepültek. Maradt az akkor még kicsi fiunk. Aztán jött egy olyan nap, amit teljesen kitörölnénk az emlékeinkbőlis. Megtörtént és itt már végleg minden elveszett. Az álmok és lehetőségek kudarcba fulladtak. Mi vele fuldoklunk azóta is. Most mi is van? A ygerek nagy lett, mi elhagytuk az otthont egy másik új létért. Vissza oda ahonnan elindúltunk. Nem jó, de nincs más választás jelenleg. Az én valamikori sudár szép párom ma egy roncs, akire nem jó rá nézni sem! Szinte csak fekszik egész nap, alig szól. Ha beszélek hozzá, mint aki nem is hall semmit sem. Ha látom mert néha rá is kell nézzek, hááát jó lenne elkerülni a látványt. Roggyant vénember lett, pedig még nagyon fiatalnak kellene lennie. Még nincs 40 se. De amit látok az visszataszító és riasztó egyben. Vicsorog és rángatja a szemét, nekimegy a falnak és csoszog mint egy 90 éves agg. Én meg csak teszem a "dolgom" mert nem tudok mit csinálni, de a lelkemben csak háborgok. Mit tettem én rosszúl amiért ezt kellett megkapnom? Mert az érzéseim szerint vagyis a nem létező hitem szerint, mindenki azt kapja amit érdemel. De biztos, hogy ez így is van? Én ezt érdemeltem a sorstól, hogy ezzel kell leélnem a további életem? Hmmm, elgondolkodtató, és még azt sem tudom mit lépjek?! Ez már a jelen....